ITT A FARSANG, ÁLL A BÁL…      

…keringőzik a kanál

a babakompatibilis borsófőzelék készítése közben. Épp tudósítást látok a bunyevác prélókról. Ezek nagyszabású, nagyhangulatú bálok a délszláv nemzetiségi falvakban farsang idején. Hm, mennyit roptam jómagam is…!

Emlékképek tolulnak.

Kisiskolásként a helyi vendéglátó-ipari egységben a falubeli zenekar szolgáltatta a zenét a jelmezes felvonulás után. Szigorúan délután kettőtől hatig.

Középiskolában komolyabb jelmezek és kimenő tízig. Óriási buli a gimi tornatermében, természetesen báli zenével.

Aztán felnövünk, gyerekünk van. Jó esetben a rendes évi betegség nem szól közbe, és együtt örülünk a jól sikerült jelmeznek. Persze nyoma sincs a „régimódi” háremhölgynek vagy török basának, a cicának  - mandzsettáján hamar tüzet fogott a vattadíszítés a helyi kultúrház öltözőnek szánt helységében. Viszont van csontváz, táncos a Riói Karneválról, hegedűs a háztetőn, BatMan, tanárölő galóca.

Az osztálybulin fogy a chips meg az üdítő. Jó esetben egy-két házi sütésű sütemény is gazdagítja a kínálatot. Talán még fánk is akad, szalagos, házi baracklekvárral a közepén, porcukorral hintve.

Hol van már a zsákbamacska intézménye? Hogy azok se mehessenek haza üres kézzel, akiket a zsűri nem díjazott! Egyszerűen újságpapírba csomagoltunk a megunt, de még jó állapotú játékaink közül egyet - csak egyet! -, és mindenki húzhatott a dobozból. Micsoda öröm volt!

Hirtelen beúszik a képbe egy reneszánsz hölgy: hallom a Velencei Karnevál zsivaját, látom a fáklyás felvonulókat szebbnél szebb kosztümjeikben és álarcaikban.

A kóló dallama azonban visszazökkent Itáliából, s eszembe jutnak a mohácsi busók, akik ragaszkodnak a hagyományhoz: ők bizony a törököt riogatták sikeresen maskaráikban. Kellékeikkel - tülkölő, kolomp, kereplő - nagy zajt csapnak Mohács utcáin a manapság inkább idegenforgalmi látványosságként szolgáló karnevál alkalmával. Már nem járnak az ördögképű alakok házról-házra jókívánságokkal elhalmozni a népet, hogy cserébe ételt-italt kapjanak.

A feledés homályába vész a farsang középkori eredete is, miszerint a pogány téltemető, tavaszváró rituálékhoz van köze. A keresztény egyház beépítette kalendáriumába, s a vízkereszttől húshagyó keddig tartó időszakot nevezzük farsangnak. A régi népszokások a „farsang farkához” kötődtek, farsangvasárnaphoz, farsanghétfőhöz és húshagyó keddhez. Másnap – hamvazó szerdán – már a nagyböjt kezdődik, ami húsvétig tart. Nem véletlen hát, hogy a farsangi időszakba is átnyúlnak a Karácsony előtt megkezdett disznóölések.

Ma már a népszokások közül csak a Busójárás él elevenen, ezredfordulós töltettel, annak hozadékával. A feledés azonban már nem most kezdődött:

„A farsang három utolsó napját hazánkban is úgy, mint másutt, vígan szokták eltölteni minden háznál, ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (legalább még eddig így volt, már nem tudom, hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghívja, bánatát, gondjait becsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon, panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon: ugyis rövid a farsang, ugyis hosszú a böjt, mért ne vigadnánk, amikor lehet?”

                                               (Jókai Mór: Felfordult világ-részlet)

Farkas Anikó dr.

Idézet forrása: Baksa Brigitta: Élet a házban, Hon- és népismereti tankönyv 5.o., Nemzeti Tankönyvkiadó