A korábbi könyvek akkori kis jelentősége miatt nem szerepeltetik a csemegekukoricát, mint zöldségnövényt. A termesztési fejezetekben azonban megemlítik, mint pl. Komjáti és Tuza (1976): „Ezeket a növényeket üzemekben nem termesztik, mert többnyire kevés kell belőlük.” Jelenleg Franciaország mellett Magyarország a kontinens legnagyobb csemegekukorica termelője, hazánkban a csemegekukorica a legnagyobb területen termesztett zöldségféle. A termőterület jelentős növekedése összefüggésbe hozható a feldolgozóipar helyzetével.

Mangelsdorf szerint a legvalószínűbb, hogy egy perui rassz az őse az összes ma termesztett csemegekukoricának. Észak-Amerika mezőgazdaságában is csak későn, a XVIII. sz.-ban jelent meg (Fátray 1980). Bagnell Richárd hozta Európába 1779-ben, Magyarországra a török hódoltság idején jutott el, sokáig csak dísznövényként termett (Somos 1975). Feltételezések szerint az első nemesítője Noves Darling volt, aki 1836-ban keresztezett és szelektált egy nagyobb termésátlagú fehér színű fajtát. Hazánkban 1885-ben jelent meg a Stowell’s Evergreen fajta, majd 1902-ben a Golden Bantam (Aranymazsola) (Fátray 1980). 1933-ban írták le az első egyszeres keresztezésű fajtát Golden cross bantam néven, amely már egyszerre érik és alkalmas a gépi betakarításra. A II. Világháború után a fajták száma csökkent, és a termesztők sem érdeklődtek. Lényeges változás a nemesítésben és a termesztésben csak az 1970-es években következett, amikor elkezdődött a csemegekukorica konzerv- és hűtőipari feldolgozása. A nagyüzemi termesztés mellett fokozódott a kisüzemi és házikerti termelés is. A termesztés és a feldolgozás teljes gépesíthetősége is elősegítette a termesztés felfutását. A termőterületek egy-egy feldolgozói központ köré tömörültek A vetett terület nagyságát a feldolgozóipari géppark kapacitása határozta meg (Mártonffy 1986). A Hosszúhegyi Állami Gazdaság 1973-ban kezdte meg elsőként a nagyüzemi csemegekukorica termesztést, 50 ha kísérleti területen. 1976-ban 600 ha-ra emelte a vetésterületet. A Kalocsai Á. G. 400 ha-ral csatlakozott a termesztéshez (Fátray 1980). A konzervipar által beindított, majd a hűtőipar által kibővített nagyüzemi termesztés kezdetben USA fajtákkal indult meg: Yukoon, Jubilee, Commander. A termesztés megindulásával egyidőben a hazai nemesítési munka is megkezdődött (Mártonffy 1986).

A csemegekukorica termesztése az ország hűvösebb körzeteiben is biztonságos. Megfelelő talajműveléssel, tápanyagellátással és öntözéssel mindenütt termeszthető, ahol a takarmánykukorica termésszintje magasra emelhető (Fátray 1980). A termesztés elsősorban konzervipari és hűtőipari célra történik. A feldolgozott termékek nagy része exportpiacokon értékesül. A friss piaci termesztés kisebb nagyságrendű és elsősorban a korai időszakban jelentős.

A csemegekukorica levele vékonyabb, a szemek cukortartalma sokkal magasabb és lassabban alakul át keményítővé, mint a takarmánykukoricában.

A csemegekukorica jól termeszthető monokultúrában is. Paprika és káposztafélék után trágyázás nélkül is vethetjük, utónövényei általában szépen díszlenek. A szántóföldi növénytermesztésben a másodvetések sorában jelentős szerepet játszanak a friss fogyasztásra, vagy tartósításra termeszthető zöldségnövények, így a csemegekukorica is. Főleg korai zöldborsó, retek, saláta, zöldhagyma után vethető (Katona és Oláh 1978).

Egyszikű növény, ezermagtömege fajtánként nagyban változó, 250-320 gramm, csírázóképességét 4-5 évig képes megtartani.

Melegkedvelő növény, fejlődéséhez az optimális hőmérséklet 22 °C. A fagyot nem, a meleget jól tűri. Legkésőbb június közepén el kell vetni, ekkor a szedés szeptember végére esik. Hűvös nyarakon a fagyokig nem kapunk szedhető termést. Az első fagyok pedig tönkreteszik a kukorica lombját, a termés további fejlődése leáll (Katona és Oláh 1978).

Csírázása akkor indul meg, ha a ta1aj a 10-12 °C hőmérsékletet eléri. A csírázó magvak érzékenyen reagálnak az előforduló nagyobb hőingadozásra (Fátray 1980).

Április végétől június végéig vetjük, 70 cm-es sortávolság mellett 25-30 cm-es tőtávolságra, 3-6 cm mélyre, a vetésmélység a talaj kötöttségétől függ. Az egyenletes vetésmélység elengedhetetlen az egyöntetű fejlődés érdekében (Fátray 1980). Sok fényt igényel. Legjobban a középkötött, humuszos vályog talajon fejlődik, tápanyagigénye nagy.

Szárazságra hajló éghajlatunk szükségessé teszi öntözését. Vízigénye a címerhányás idején a - hímvirágzástól számított 25-30 nap – a legnagyobb, ebben az időszakban mindenképpen tanácsos öntözni. Öntözővíz igénye 300-320 mm, hetenként 30-35 mm.

A betakarítás optimális ideje úgynevezett teljes érésben a szemek 68-73 %-os víztartalmánál van, ezt az állapotot a fajták 2-5 napig tartják. Íze kellemes, édeskés, a szemek zsengék. Elérhető termés: csuhés csőtermés 8,0-9,0 t/ha, fosztott csőtermés 6,0-6,2 t/ha, vágott szemek 2,7-2,9 t/ha, takarmányozható melléktermék 4,0-8,0 t/ha. Csak egy-két napig lehet hűvös helyen a minőség romlása nélkül tárolni. Csuhélevelekkel együtt takarítjuk be és tároljuk, csak közvetlenül a felhasználás előtt távolítsuk el azokat. A melléktermékként keletkező csuhé és torzsa jó silóalapanyag.

A csemegekukorica koraisága bevételnövelő tényező. Nem csak a rövid tenyészidejű fajták vetése lehet erre megoldás, hanem a néhány zöldségfélénél jól bevált palántanevelés vagy a takarófólia alkalmazása is, melyek azonban csak a friss fogyasztásra termesztett kukoricánál alkalmazhatók (Kurucz 1998).

A csemegekukorica növényvédelme nem teljesen kiforrott. A megbízhatóan alkalmazható növényvédő szerek, vegyszeres eljárások száma kevés, az egyes technológiai elemek részben vagy teljesen kidolgozatlanok. Jelentősebb kártevői: gyapottok bagolylepke, kukoricamoly, jelenleg pedig már az amerikai kukoricabogár is. A takarmánykukoricában alkalmazott készítmények ebben a kultúrában nem használhatók (Szeőke 1998). Betegségei: golyvás üszög, fuzáriumos betegség, melyekre a megoldás a rezisztencianemesítés.

1.ábra: A csemegekukorica főbb termelési mutatói (1996-2001)

Forrás: KSH Mezőgazdasági Statisztikai Évkönyvek

1.        Fátray R. (1980): Csemegekukorica (in: A szántóföldi zöldségtermesztés gyakorlata (szerk.: Zsitray A. Mezőgazdasági Kiadó, Bp. p. 490) pp. 442-460

2.        Komjáti I. és Tuza S. (1976): Veteményeskert, Mezőgazsdasági Kiadó Bp. p. 170

3.        Mártonffy B. (1986): Csemegekukorica (in Zöldségfajtáink (szerk. Kapás S.) Mezőgazdasági Kiadó, Bp. p. 391) pp. 331-342

4.        Katona J és Oláh L. (szerk.) (1978): Kertészek könyve, Mezőgazdasági Kiadó Bp. p.405

5.        Kurucz M. (1998): Palántázott és takart csemegekukorica. Kertészet és szőlészet. 47. 11. p. 7

6.        Somos A. (1975): Zöldségtermesztés, 4. átdolg. Kiad. Mezőgazdasági Kiadó Bp. p. 556

7.        Szeőke K. (1998): A csemegekukorica kártevői. Kertészet és szőlészet 47. 13. pp. 20-22